Csapkodom az ajtót, pedig nem is rá haragszom. Ma üvöltöztem a nadrágommal, mert nem találtam meg a hozzá vett foltot, ami valójában ott lapult az ölemben. A laptopom nem volt hajlandó engedelmeskedni a parancsomnak, ezért megvertem. A budiajtó útban volt, mikor a konyha felé vettem az irányt, így lendületesen helyre raktam. A belső zárból csak két csavar esett ki. A pizzafutárnak kis híján félmeztelenül nyitottam ajtót, mert az egyik lábamon még a selejtezésre ítélt leánykori harisnya függött rajtam. Izzadtam, mint a fene a melegtől, meg a dühtől. Mivel folyton az arcomba kapom, hogy szart se csinálok itthon, aktivizáltam magam, és kidobáltam a folyosóra tesóm rég itt hagyott kis méretű fecskealsóit, trikóit, meg zoknikat. Hogy ne gyanúsítsanak meg azzal, hogy csak más holmijait küldöm a kukába, ezért kirántottam a szekrényből az összes cuccom a földre. Nem volt kedvem hajtogatni, de anyám utálja a rendetlenségemet, így nem volt akkorra nagy cucc visszapakolni, miután 3db ruha lomtalanítása mellett döntöttem. Az általános iskolás harisnyadarabok közül 6 lendült az anitvirtuális lomtáramba meg egy bugyi és egy zokni. Annyi mindent szeretnék kiselejtezni ebből a kis lyuk szobából, de tudom, hogy ha nem is ma, akkor holnap megbánnám. Üdv határozottság, kitartás és erő. Egy kiselejtezett táskának lettem újdonsült tulajdonosa. Felkelés után azon mesterkedtem, hogy összevarrjam a szétszakadt belsejét. Olyan csábító volt az olló a kezemben, hogy nem tudtam ellenállni. A tükörhöz álltam és egy nyissz. A hajtincs könnyedén leszállingózott a padlóra. Élvezetes volt, úgyhogy folytattam. Annyira nem látható a különbség másoknak, de én tudom, hogy az eddig emeletesen levágott hajam már hátulról nem lépcsőzetesen omlik a vállamra, hanem egy szintben van a legelső tincsekkel. Késztetést éreztem, hogy tovább vágjam, de még nem vagyok elég őrült hozzá, hogy kopaszon hellózzak anyámnak. Az utóbbi időben örömforrásom a filmnézés volt. Kb. 2 hét alatt 39 film meg még pár, amit a videó gagyi betöltése miatt feladtam-ebből is volt kb 5. És volt még egy sorozat két évada is 2 nap alatt. Ez idő alatt a lábam alig tettem ki a szobámból. A beszélgetéseim száma a minimálisnál is minimálisabbra csökkent. „Mi újság? vizsgák? pasik?” Miért nem azt kérdezik, hogy szúrhatok e egy kést a szívedbe, hogy minden rendben menjen? Azt hallottam egy nő napi beszédegysége 10ezer, egy férfié 2ezer. Jellemző, hogy arra az állatfajra, amit úgy hívnak, hogy én, nem gondolt senki. Nem bírok aludni, és egyre többet gondolok arra a kis gömbölyű csodára. Ha átölelem, végigalszom a napom. És most kisurranok, és mint tolvaj, megszerzem.

 "Bármilyen félelmet legyőzhetsz, ha ezt az elmédben elhatározod. Emlékezz arra, hogy a félelem sehol máshol nem létezik, csak az agyban." Dale Carnegie

Kívülről mindegyik gyümölcs olyan tökéletesnek tűnt. 

Szinte rám mosolyogtak, megmutatták a fényüket, a tökéletes külsejüket. Elvettem az egyiket, sokáig próbáltam leszedni róla a szúrós héját, de masszívan ellenállt. Visszatettem, hiszen ott az a másik azt ígérte, hogy ő vele nem lesz gond. A héja szinte magától levált, de csak azért, mert belül el kezdett már rohadni.

Azt gondoltam magamban, hogy nincs is szükségem most már ilyenekre, csak a szomorúságot és a bajt kapom tőlük.

El is indultam hát kifele a konyhából egymagamban, aztán meg kellet, hogy álljak… nahát, ő mit keres itt? Amikor nem is kerestem?

Lehet, hogy meggondolatlanság, de azt gondoltam magamban, hogy szükségem van rá, hiszen a vidámságot és a boldogságot kapom tőle.

Izgalommal és félelemmel vettem magamhoz...

Szombat reggel..megint másnapos vagyok...fáj a fejem...ki kéne mászni kávéért...betolok valami zenét.

"....it’s been so long I’ve been out of my body with you..."

Mi volt tegnap este,ki az a lány az ágyamban.? Kávé...cigi...2szál maradt, el kell menni venni majd.

"...I feel alone, feel at home, feel like nothing is true..."

Ez megy már fél éve basszus...nem lesz már sok? Mikor lesz már vége?

"...she took me to a place where my senses gave-way
     turn it round, shut it down, what the people say..."

Mikor leszek a régi önmagam? Mikor lesz olyan valakivel mint veled volt? Valami végleg kiégett belőlem, semmi nem lesz már ugyanaz. Nem keresek érzelmeket, elveszem ami jön. Nem érdekel mi lesz vele holnap, csak legyen valaki mellettem.

"...climbing up, killing time, let them give you some..."

Jó így? Nem...de nem érdekel, nem fektetek energiát senkibe. Másfél évig próbáltam vigyázni rád. Nem ment. Nem fogtad fel hogy azért mondom mert védeni akarlak. Hagyni kellett volna hogy magadtól tanuld meg.

"...take my hand and let it come, let it come, let it…"

Hiányzol. De te ezt akartad. Elengedtelek mert így jobb. Talán fel sem fogtad miért magyaráztam annyit. És nem , nem tudok a barátod lenni. Elmúlt, vége.


"...it’s the way that you fake it, I know it’s too late..."

Na mindegy, abbahagyom, iszom még egy kávét, aztán kiderítem ki az a csaj az ágyamban.


 

Magam sem értem, hogy hogyan kaphatott ennyi energiát. Honnan van benne ez a nagy akarat? Honnan van benne ez a nagy kitartás? Kitől kapta ezt, ami nem fogy el? Honnan van ilyen nagy ereje, hogy még ő vigasztal és bátorít másokat?

A legnagyobb terhet kapta ő az élettől, hiszen neki kell tartania a lelket másokban és el kell hinnie azt, hogy az az ember, akit a legjobban szeret, meg fog gyógyulni.

Miért van az, hogy akire ilyen nagy teher nehézkedik, az mégis bátorít? Miért van az, hogy akinek nincsen igazi problémája, az pedig állandóan panaszkodik? A legtöbb ember a fene nagy jómódjában mondvacsinált problémákat kreál, vagy ha már ez sem működik, akkor tesz róla, hogy tényleg legyen gondja… hiszen milyen „jó” dolog másnak elmondani, hogy „miért történik ez velem…” Persze azt már kevesebb ember vallja be másnak – na meg magának-, hogy ez kizárólag miatta történik.

Valójában a döntés rajtunk áll: Kitartunk és ragaszkodunk az élethez, vagy csak lődörgünk benne, mint gólyafos a levegőben. 

 "Kiírlak magamból, meggyógyulok… A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.”

Furcsa dolog ez az írás. Segít a gondolatokat rendszerezni, segít megélni a boldogságot, segít elviselni a fájdalmat. A száján keserű ízt érzett.

A teste és a lelke sírt.

Felválta látogatta meg a düh, a keserűség, a szomorúság és a magány. Furcsa, hogy egy perc alatt az érzések egész tárházát megtapasztalta. Tudta, hogy addig jó, míg a düh remeg a kezében, ezért a zenelejátszóba agresszív számokat pakolt be.  Amint eltűnik a kétségbeesett és értetlenkedő harag, csak egy dolog fog maradni. Az üresség. A csend és egyéb szentimentális dolgok.

A legjobb, hogy még mindig képes volt saját magán röhögni, hogy mindig ugyanabba a hibába esik bele, mint egy semmit sem látott idióta.

Nevetett, mert tudta, hogy mindig elhatározza, hogy nem bízik meg senkiben, hogy nem éli bele magát, hogy nem vezethetik félre. ....Nevetett, mert tudja, hogy nemrégiben is ezt ígérte meg magának, majd megszegte és most is ugyanazt hajtogatja. 

Azt hiszem, hogy az a holtpont, mikor valaki saját magát pofán röhögi. …de ezt valószínűleg ő is tudta.

Miért tetted ezt velem?! – szólt a düh

Miért nem akartál? – szólt a keserűség

Miért nem voltam jó? – szólt  a szomorúság

Mi lesz velem nélküled? – szólt a magány

Csodálkozva nézte az embereket maga körül. Látott ott olyat is, aki még életében nem tette be a lábát templomba, látott olyat, aki soha nem dobott perselypénzt és látott olyat is, aki egyenesen elutasított bármiféle egyházat.

Az arca idegességről árulkodott. Nem értett semmit. Megfelelő életet élt, a törvényt mindig tisztelte és betartotta – mind az egyházáét, mind az államét-, ennek ellenére olyanokkal ücsörög most egy hűs fa árnyékában, akik nem éltek „példás” életet.

A lába egyre jobban remegett az idegességtől, mert eszébe jutott az, hogy minden karácsonykor egy 5000-est dobott a perselybe, miközben a mellette ülő férfi, a régi szomszédja,  ezen inkább elment koncertre („sőt, biztos jól be is rúgott”- gondolta).

Amikor feltehette a kérdését, válaszul ennyit kapott:

„Tudtodra adtam, hogy korlátolt az időd. Kaptál tőlem egy rajzlapot, elláttalak téged színes zsírkrétákkal. Én egy dolgot kértem: hogy ne piszkíts más rajzába, hanem segítsd ott, ahol tudod.

Miért nem hitted el, hogy az élet azért van, hogy kiszínezd, megtapasztalj mindent, tanulj, és közben boldog legyél?”

Tudom, hogy félelmetes, de próbáld meg becsukni a szemed és kizárni a külvilágot. Érzed? Egyre jobban lépked feléd a zene döbögése. Ne lépj hátra, csak élvezd, ahogy ringat, érezd, ahogy áthat, érezd, ahogy elvisz.

Ne nyisd ki a szemed, mert elvakít a fény. Jó a kellemes sötétség. Teljesen egyedül. Egymagadban, mégis boldogan.

“Az emberek nem a sorsuk, hanem csupán a saját elméjüknek rabjai.”
(Franklin D. Roosevelt)

Vajon van-e az embernek szabad akarata? Nem egy tipikus szombat délutáni kérdés, magam sem tudom, hogy hogyan jutott eszembe. Valószínűleg az éppen majszolt duplajó mézes keksz a hibás.

Amennyiben eleve el van rendeltetve minden cselekedet, már a születésem pillanatában, vagy már azelőtt a végtelen időkkel el volt döntve, pontosan tudni lehetett, hogy milyen sorban húzom ki a kekszeket 2011. március 12.-e délutánján  a zacskóból?

Kör, szivecske, rombusz… -vagy paralelogramma-, szív, ketté tört szív, kör…

Avagy csak az van megírva, hogy enni fogok ma kekszet, de azt én döntöm el, hogy milyen formákat húzok ki?

Minden céllal történik, minden céllal jön a világra, mindenkinek ki van jelölve egy út, amit végig kell járnia.

A legnagyobb kérdés, hogy ez az út több sávos-e? És ha igen, én dönthetem-e el, hogy melyik sávban megyek… és ha én dönthetem el, akkor ezek a sávok lehetnek könnyebben átvészelhetőek is, vagy csak annyiban különböznek, hogy ugyanazokkal a problémákkal más időpontokban kell szembenézni.

Válasz nincs.

Kiveszek egy rombusz alakút és mosolyogva kinézek a napsütéses udvarra.

Nem az a lényeg, hogy van – e válasz… hanem az, hogy van-e kérdés.

Nem értem, hogy miért nem adod fel még mindig.   Emberfelettien harcolsz azért, hogy a nyomorúságos életedbe egy csepp kis boldogság kerüljön, mint valamiféle szer, ami mámorosság tesz.

Az mondod :Lazulj el egy pillanatra, csukd be a szemed és fedezz fel olyan hangokat, amiket még soha. Ha rád ugrik a sötétség, pöcköld le a válladról és lásd meg a világ csodáit, éld meg a szerelmet minden gyönyörével és összes bánatával. Tudd, hogy akár különleges is lehetsz, ha mersz és higgy a szó erejében.

...de hiába mondogatod folyton ezt, egy idő után már  Nem hiszek neked, elmúlik minden boldogság, egyedül születtél és egyedül is halsz meg! 

Már megint magamban beszélek.... Ideje lefeküdni.

Találkozni kell istennel...

Késő este van, már már mindenki lassan nyugalomban, otthon az ágy melegében, ki egyedül ki a párjával, de készülnek a holnapi napra. Azaz a mai napra, vagy a tegnapira? Ki tudja már, hiszen körforgás az életünk. Néha már azt sem tudom konkrétan melyik hét van, hányadika, és az évszakok is egybefolynak. Robotok vagyunk a földön, napi x órában. Ez a sorsunk. Ez a normális. Bűn ha többet akarsz, ha más akarsz lenni, azt nem szabad. Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt mert akkor már más lesz mint a többi, és akkor ki kell közösíteni, akkor őt meg kell bélyegezni, és kizárni a társadalomból. Nem akarok egy lenni a sok közül. Sosem akartam.

"Én vagyok a fekete bárány, a fehér bárányok országában."

"A demokrácia annak művészete, hogyan lehet egy cirkuszt a majomketrecből irányítani."

/Henry Louis Mencken/

Aldous Huxley-nak van egy novellája, aminek „A vakok országa” a címe. Arról szól, hogy egy ember eltéved egy sivatagban, átmászik egy hegyen, és egy egészen eldugott völgyben talál egy kis országot. Ott először minden normálisnak látszik, de aztán a vándor nagy meglepetéssel fedezi fel, hogy az egész országban mindenki vak. Talál egy gyönyörű nőt, akivel egymásba szeretnek, és meg akarnak házasodni. A házasság előtt azonban meg kell vizsgálni az ifjú párt. Ekkor azt találják, hogy valami nincs rendben ezzel az emberrel, mert valami rendellenesség van az arcán. Emiatt egy operációt kellene elvégezni rajta. Végül is engedélyezik számukra a házasságot azzal a feltétellel, hogy a férfi aláveti magát az operációnak. Mikor azonban megkérdezi, hogy mi lenne ez az operáció, akkor megérti, hogy ki akarják szúrni a két szemét azért, hogy ő is legyen olyan, mint a többiek. Azt mondták ugyanis róla, hogy az ilyen emberek, mint ő, hallucinálnak. Olyan dolgokat mondanak, hogy például vannak színek, vannak formák, és úgy beszélnek, mintha őrültek lennének, de ezt az elmebajt ezzel az operációval meg lehet gyógyítani. El tudjátok képzelni, milyen nagy probléma elé került ez a férfi. Ez egy valódi „doublebind”. A történet úgy végződik, hogy mielőtt a nap fölkel, a férfi elszökik.

"A szükségszerűségben, amelyben élünk, számunkra a fontos, hogy az az egyetlen lépés, amely a szükségszerűségen túl vezet, meglegyen."

/Hamvas Béla/

 Ugyanezt teszik velünk az orvosok is. Ha depressziós vagy, vagy ha úgyérzed valami nem úgy zajlik az életedben ahogy a másik 1000-nek, akkor te ilyen és olyan beteg vagy, azonnal kezelni kell, hogy egy legyél a birkanyájból. Vajon a felsőbb hatalom, nevezzük őt Istennek, ha úgy jobban tetszik, jó szemmel nézi ezt, ahogy kizsákmányolnak bennünket az a pár százaléka az emberiségnek akik irányítják a nyájat? Hiszek abban hogy valaminek a részei vagyunk. Valami nagyobbnak, mint ahogy a sejtek bennünk. Vegyük példának a kezünket. Sejtek milliói élnek benne, külön élettel, lényegtelen hogy milyen intelligencia szinten vannak, csak az hogy ott élnek bennünk, szerves részünkként, teszik a dolgukat hogy engem éltessenek. Én vagyok az ő istenük ha úgy tetszik. Nekik sincs fogalmuk arról hogy miért teszik azt amit tesznek, de mégis haladnak az életútjukon előre, a születésüktől egészen a halálukig, azért hogy én élhessek. Szép gesztus :) Nem egymást szolgálják ki, hanem engem. Ebből fakadóan vajon helyes hogy hagyjam hogy más emberek vezessék az utamat, vajon ez az életem értelme? Dolgozzam azért évtizedekig, menjen le úgy az életem hogy szinte semmit nem látok abból ami körbevesz, nem tanulással töltöm ezt a kevés időt, hanem azzal hogy robotolok? Miért engedelmeskednénk valakinek az emberek közül, amikor esetleg úgy vagyunk összekapcsolva, hogy mindannyian engedelmeskednünk kell valakinek, aki fölöttünk van, de az nem ember? Valahogy úgy hipnotizáltak bennünket, hogy el lettünk vágva attól, ami föntről jön. És ilyenkor, ha az egyik okos ember fölmászik egy létrára, és elkezd onnan kiabálni, akkor majd boldogan engedelmeskedünk neki. Mert nem halljuk az igazi hangot, arra süketek vagyunk, hát engedelmeskedünk akármelyik hangnak, amelyik a létra tetejéről szól. Rettenetes dolog, hogy ilyen hülyék vagyunk.

Szükségünk van nekünk ezekre a dolgokra? A nagy színes tévére, a legújabb telefonra ami mindent tud, az intelligens mosóporokra amik nálunk is jobban tudnak mindent? Szükségünk van ezekre a túléléshez a szó nomád értelmében? Lófaszt. Mik vagyunk mi? Fogyasztók. Fogyasztói a szánalmas kis világunk gyümölcseinek, az életszínvonal-megszállottság melléktermékei, ezek vagyunk mi. Bűnözés, éhezés, szegénység? Ezekkel nem törődünk. Mi izgat minket? A színes magazinok, televízió, az 500 csatorna, egy név az alsógatyánkon, viagra, hajnövesztő, műolaj. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk. (Harcosok Klubja)

"Ma örülsz egy érintőképernyős telefonnak...Régen a lányért harcolni kellett a fiúnak.Ma csak annyit mondasz neki:"Mennyi pénz kell" és máris a Tiéd...Régen felhőtlenül tudnál nevetni.Ma csak kábítószer által érzed nagyon jól magad...Régen... nem voltak lelki gondjaid...Ma csinálod a gondot saját magadnak...Régen az emberek megbecsülték azt,amijük van...Ma már semmi sem elég...Régen örültél ha meg tudod venni amire már legalább 1 éve gyűjtögettél...Ma azt is megveszed egy vagyonért,amire egy hét után ráunsz.Túl sok időt áldozunk a külsőségre.Pazarlunk,mert egyre többet akarnak az emberek.Úgy öltözöl ahogy a társadalom "elvárja". Az vagy, akinek látni akarnak.Azt szereted akit ha szeretsz,hasznod származik belőle.A társadalom szemetei vagyunk,és környezetünket is szemétdombbá alakítjuk magunk körül."

 Pont ezek miatt a dolgok miatt érzem szükségletét annak hogy magam mögött hagyjak mindent, a világot és mindent amit itt berendeztek nekünk, "a kényelmes életet" és elvonuljak messze pár szerettemmel egy olyan helyre ahol nem számít többé a pénz. Nincsenek nagyhatalmak, háborúk, nincs már semmi, csak én vagyok. Nem kell többé maszk. Tisztelem azokat a kultúrákat ahova még nem ért el a mindenható nagy és erős korbácsa, és élhetnek mindenféle törvények és szabályok nélkül. A saját szabályaik szerint élnek, a vadonban, összhangban a környezetükkel, élik a saját életüket. Ahol mindenki törödik mindenkivel, a férfiak vadásznak, a nők a házi dolgokat és a főzéssel törödnek. Esténként összeülnek, ünnepelnek, vagy csak hallgatják a bölcs öregeket... El tudnám magam képzelni egy ilyen társadalomban. Sokan kételkedhetnek bennem, vagy amiket írok, hogy meghülyültem hogy feladnám az itteni életem egy olyan szegényes életért ahol tényleg csak a fennmaradásért küzdenek az emberek, de gondolkozzatok el mélyen magatokban, vajon melyiket lehet igazán életnek nevezni?

A végére egy kis elgondolkodtató...

The world keeps growing, and you feed it. But it doesn't feed you, does it?
But... how much can you take? How much can you take before you snap?

Találkozni kell Istennel. Meg akarok tőle kérdeni egyet-mást. Például azt, hogy mi végre vagyunk.
Mert hát fölépítjük a házainkat, felneveljük a gyerekeinket, learatjuk a búzát, háborúskodunk, öljük egymást.
Aztán mi végre? Meg hát az én életemről is ki akarom kérdeni. Az igazságot akarom megtudni.

Kedves Olvasók! 

Ezentúl heti pár alkalommal lesznek véletlenszerű tanítások, okosságok és bölcsességek az oldalon, amin az ember kicsit elmélázhat... A tartalma változó lesz, de nagyjából hasonló témaköröket fog feszegetni. A következő kis szösszenet OSHO-tól származik, engem nagyon megfogott. Rohanunk és még magunkat sem ismerjük igazán...

 OSHO

"Te is kint vagy! Sohasem voltál bent. A személyiséged a börtön, és az... az csak a te képzeleted. 'Miképp lehet kimászni az ego börtönéből?' - kérdezed. Nincs valódi nehézség... mert nincs se ego, se börtön. Csak figyeld! Mi történik, ha éber vagy, ha figyelmes vagy? Mit figyelsz meg? Csukd be a szemed, és figyeld: 'mi történik a fejemben?' A gondolatok ott vannak, ott nyüzsögnek - de te nem. Most te vagy az éberség, most te vagy a figyelem. Aki megfigyel - az már kívül áll. Az események fölött áll. Mint amikor a hegyről a völgybe nézel. Lent minden mozog... de te nem. Te csak figyelsz. Aki éber, az nem keveredik bele a gondolatba; aki éber, az nem vész el az elme pókhálójában . Aki éber, - az kívül áll. Mert csak azt tudod megfigyelni, amiben nem veszel részt. Megfigyelésnek is hívhatod. Vagy azt is mondhatod: 'önmagam szemtanúja vagyok'. Hívhatod éberségnek, vagy hívhatod tudatnak - aminek akarod.

A tudatosság titka - az éber figyelem!

Ha úgy érzed, hogy a fejedben kibírhatatlan a feszültség, akkor ülj le egy fa alá, és figyeld a folyamatot. Ne próbáld lerázni magadról, ne próbáld a figyelmedet mással elvonni...
...Mert hogy tudnál kimászni onnan, ahol soha nem is voltál? Minden törekvésed hiábavaló. Ha valójában sohasem voltál ott bent, akkor hogy tudnál onnan kijönni? Próbálkozhatsz... próbálkozhatsz, amennyit csak akarsz, megpróbálhatod a kérdéseket logikusan megoldani, dühös is lehetsz... de a káoszból nem jössz ki soha."

„A történelem ismétli magát” - Hallotta ezt sokszor, többféle embertől. Most az ágyon ül és ezen mélázik. Amennyiben feltételezzük azt, hogy ez igaz, akkor az egész egy nagy körforgás. Beugrott egy kép a középiskolából, ami a tankönyvben volt, Termelés-elosztás-forgalom-fogyasztás… aztán gyorsan el is hessegette a szeme elől, gyűlölte, mikor az egyenesnek hitt gondolatmenetét valami oda nem illő megzavarta.

„A történelem ismétli magát”- alig érhetően suttogta egymagában lehunyt szemmel. A lezárt szemhéj mögött megjelenik néhány kép… diktatúrák, forradalmak, lázongások, puccsok, demokráciák… aztán diktatúra… forradalom…. Az ember sosem tanul a hibájából. Nem tudunk egyszerűen összefogni, csak akkor, amikor van egy külső erő, aki veszélyezteti a kényelmünket. Jön a nagy demokrácia a virslis kerítés mögött, mi pedig elégedetten tápászkodunk a plazma tv előtt, egy nagy házban, ami felett pedig több milliós hitel kering, mint egy tucat keselyű. Belekényelmesedve ebbe a fene nagy demokráciába mindent megengedünk magunkat. A szembe szomszédot gyűlöljük, miközben a másik szomszéddal még köszönőviszonyban sem vagyunk, aztán jön a nagy csodálkozás meredt szemmel, hogy „... hát mi hova jutottunk és mi az, hogy minket irányítani akarnak?” Jön szépen az utcára vonulás, a kurjongatás, persze a szembe szomszéddal karöltve. Ez a végtelenségig ismétlődni fog. Soha nem tanulunk semmiből.

Mint egy körforgás…

A nap felkel, ránk mosolyog, majd nyugovóra tér, miközben az évszakok is rendre követik egymást.

Mint egy körforgás…

A gondolatai a Balaton partra vezettek. Emlékszik élesen, ott ültek ketten a sötétben és azt mondta, hogy „Az élet szenvedés. Mikor megszületik a csecsemő, az első az, hogy felsír, mert elhagyja a védett burkot. Abban a pillanatban, amikor elhagyja az anyaméhet, már el kezd amortizálódni az ember.”

Arra gondol a sötétben üldögélve, hogy talán ebben az egyben igaza volt. Feltételezve azt, hogy minden megismétli magát és feltételezve azt, hogy a csecsemő azért sír fel olyan keservesen, mert jobban érezte magát az Élet előtt, nem juthatunk másra, minthogy ugyanoda jutunk életünk végén, ahol a születés előtt voltunk.

Ott aztán lepihenünk majd egy nagy kókuszfa alatt, miközben lepereg az életünk. Eljön az idő, hogy leszűrjük a tanulságot. Ráeszmélve arra, hogy nem vagyunk az igazság birtokában, a kókuszfa alól felkelve leporoljuk magunkról a szennyet és a mocskot

és magunkba rejtve az előző élet(ek) tanulságait ismét vállaljuk a földi szenvedést.

Majd a kortermi csendet egy csecsemő riadt kiáltása töri meg.

Mint egy körforgás…

Hiszed, vagy nem, minden arról szól.

Az összes hang a zenében, az izmok feszítése, a pillangó szárnycsapása, a darazsak zümmögése, a kotta a füzetben, a ceruza sercegése, a harmatos fű illata, a pirítós készülése…

Jól vigyázz ember! Az időd vészesen fogy! A körülötted élő társaid nem lassítanak le melletted, az föld keringése nem szünetel, amíg te kipihened magad!

Vetkőzd le a közhelyeket, fedezd fel a benned lévő világot, fedezd fel azt és azokat, akik körülvesznek!

Megszületsz. Élsz. Meghalsz.

Ez a három dolog a biztos. Erről szól minden.

Szeretném megölelni azt a kisgyereket, aki most keservesen sír legbelül bennem. Érzem a csüggedtségét. Tudom, hogy fél, és hogy egyedül kuporog a sötétben. Olyan kicsi és elveszett, pici szíve fájdalmasan ver. Jó lenne megvigasztalni, azt mondani neki, hogy nem lesz semmi baj. Csakhogy én sem hiszek benne. És a szám már lefelé is görbült. Nem akarok sírni... és könnyezni kezdtem.

Nagyjából úgy érzem magam, mint aki nagy focimeccsre készült. És amikor eljött az idő, kiderült, hogy csak kispadra szántak, vagy talán még oda se. A nézők soraiba, vagy meglehet még oda sem. Pedig nem érdekelt semmi más, csak a foci járt mindvégig a fejemben. És rá kellett döbbennem, hogy nem rúghatok labdába. Talán rossz helyen akartam focizni, de megeshet, hogy egyáltalán nem nekem való a foci.

Leszállt a buszról. Jobban mondva leszállították. Kicsit haragos volt, no meg elkeseredett. Lehajtott fejjel várt tovább a megállóban. Milyen érdes egy világ ez! Az utak végtelen fele vezettek és végtelen sok busz közlekedett. Kicsit vonakodva felszállt az egyikre, mert már igencsak fázott a hidegben és tudta, hogy ott jóleső melegség fogja átjárni. Elindultak egy fényes távol felé, közben a napban sütkérezve mosolyogtak. Alagút fűszerezte út ez, gondolta magában, aztán egyszer csak azt vette észre, hogy soha nem ér már véget ez a nagy feketeség. A fény is eltűnt.  Nem érezte jól magát, leszállt. Az utas még odakiáltott neki az ajtóból: meglásd, nem sokára megtaláljuk mi a világosságot, csak rossz útra tértünk le.

 Körülötte ott voltak azok az emberek, akik az előző megállóban is. Azon vitáztak, hogy ki irányítja a buszt és mégis ki alkotta ezt a végtelen sok utat: van aki látott sofőrt, valamiféle vezetőt, vagy alkotót, valaki pedig abban hitt, hogy arra megy, amerre szeretné, valójában ő az irányító.

Talán még el is mélázott egy pillanatra. Jó volt beszélgetni ezekkel az útitársakkal. Minden busz egy teljesen új közegbe varázsolta. Új emberek és újdonságok sorozata, ami kicsit ijesztő, de úgy gondolt rá, mint egy velejáró furcsaságra. Amihez idővel hozzászokik. Persze tudta, hogy nem lehet belekényelmesedni, mert az az utazás már nem is olyan izgalmas. Ismét leszálló. Ismét hideg, még a leheletét is látta… és arra gondolt, hogy egyre hidegebb van, még az esőcseppeket is vitte a hideg szél.

 Hol van már az a fényesség? Vacogott magában.

Vajon ezek az emberek is fáznak? Volt olyan, aki nevetgélt, aztán mellette  sírdogáltak , a mögötte lévő arc pedig már könyörgött a következő járatért.

Nem is tudta merre fele induljon… annyiféle út volt és annyiféle busz: volt, amelyik ütött-kopott, a másik valamiféle luxusjárgányra hasonlított, viszont hideg volt benne, a harmadik pedig meg sem állt… csak állt egymagában és várt…

…és egyszer csak ott volt. Megérkezett. Csak remélni tudta, hogy ez nem egy helyi járatos, hanem végre egy távolsági busz…

Egyedül van. Én is egyedül vagyok. Mégis, mikor javasoltam neki, hogy legyünk ketten egyedül, nem akarta. Inkább van egyedül egyedül, mint együtt velem. Pedig én nem akarom zavarni az egyedüliségét, csak hozzácsapódnék egyedül. Talán még meg is lepődnénk, hogy mennyire nem érezzük magunkat egyedül, ha együtt vagyunk.

Azt hiszem, kísért a múlt, ami egyre gyerekesebb és ostobább tettekre visz rá. Mért nem tanulok a hibáimból? Belesétálok újra és újra ugyanabba az elveszett, ész nélküli őrületbe, amit plátói szerelemnek hívnak. Rajongva lesem a kiszemelt személyt, és remélem, egy nap majd felnéz, és látni fog engem. Meg fog látni és megszeret. Az ábrándos fruska, a menthetetlen romantikus lélek itt bennem Csipkerózsikaként jár kel és remél. Meg szeretném magyarázni neki, hogy adja fel a rózsaszín felhőből való téglakészítés tervét, mert abból sosem lesz vár. Még csak tégla se. És bele fog fulladni a saját álmainak siratásába, ha szembevágtat vele a valóság. De ő nem hallja, amit mondok. Nem akarja hallani. Elzár engem, hogy ne zavarjam meg az álmait. Mert ő hinni akar. Hinni abban, hogy a királyfi eljön, és hogy a kurva orsó mizéria nélkül is boldogságra talál. A racionális énem viszont retteg. Ha Csipkerózsika marad, akkor eljön a kegyetlen valóság orsója, és nemcsak a kezét szúrja meg, hanem szíven döfi. Nem fog azonnal belehalni, de szenvedni fog. Nem alszik el, hanem haldokolni fog, és várja a királyfit, és azt hiszi, ő az, aki megmentheti. De már nincsenek királyfik. Igazából sosem voltak. És én nem tudok előjönni, hogy megmentsem. Bele fog halni az álmaiba. Mindketten belehalunk.

Lehuny –egyedül-

Kinyit. – egyedül-

 Lehuny. –egyedül-

 Kinyit. –egyedül-

Nyitva tart – egyedül-

 Becsuk – egyedül-

 Csukva tart –egyedül-

Hallgat... – magában-

Miért – zsörtölődik-

Mi célból-értetlenkedik-

Hol- rázza a fejét-

Ki- szemöldököt húz-

…vagyok én ?

Fekszünk az ágyon és bámuljuk a plafont. Idegesítő a csend közöttünk. Pedig mellette nem zavart eddig a hallgatás. Az utóbbi időben azonban feszengek, mert mindig beállít a némaság. Valami nincs rendben velünk. Óvatosan feléje pillantok. Könnyedén a karjához érhetnék, csak ki kellene nyújtanom a kezem. Mégse teszem. Lehet elhúzná az övét, vagy hidegen azt kérdezné: „Mi van?”. Régen órákon át beszélgettünk, le se lehetett lőni minket. Rengeteget bohóckodtunk, nevettünk, míg a hasunk meg nem fájdult és még tovább. Olykor elég volt szimplán egymásra néznünk, és kitört rajtunk a röhögés. Az arcunk görcsbe állt a vigyorgástól, de nem hagytuk abba. Nem is tudtuk volna abbahagyni. Annyira jóízű nevetések voltak, hogy a szomszéd szobában lévők is szívesen becsatlakoztak. De most egy hang se jön ki belőlünk. Talán arra a lányra gondol, aki délután megmosolyogtatta. Miattam már nem szokott mosolyogni. Azt hiszem, már nem is ismerem őt. Más hullámhosszra kerülhettünk, hogy csak így elbambulunk egymás mellett. Együtt voltunk egyedül. Nem akartam így érezni. Olyan fullasztóvá vált a levegő, hogy menekülni szerettem volna. Furcsa pánikszerű valami kerülgetett. Felugrottam az ágyról és elhadartam, hogy mennem kell. Lassan felült, de nem marasztalt. Felajánlotta, hogy kikísér, de mondtam, hogy kitalálok. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Teljesen érzelemmentes volt. Visszadőlt az ágyra, én meg halkan elköszöntem, és sietve leléptem, még a válaszreakciót sem vártam meg.

Napokig nem kerestük egymást. Jobban éreztük magunkat külön.

A poharamban olvadni kezdett a jég, mégis érintetlen maradt az előttem lévő narancslé. Csendesen ülünk az asztalnál a szakításunk felett. Az órájára néz. Hát, végeztünk, menni kéne. Nem tart minket már semmi együtt.

Esetlen „helló”-val köszönünk el. Ő indul, de én nem mozdulok. Valami helyben tart. Nézem a távolodó lépteit. Próbálok nem pislogni, mert érzem, hogy könnyezni akar a szemem. Sikertelen az akció, a párán át figyelem tovább, hogy egyre messzebb kerül tőlem. Nem értem, mért sírok. Már nem lobogott köztünk a tűz, már nem voltunk boldogok, logikus, hogy elváltunk. Csupán esélyt adtunk ezzel magunknak valami jobbra. Szinte sosem veszekedtünk. Voltak vitáink ugyan, de általában meg tudtunk beszélni mindent. Azonban mostanra elfelejtettük, hogyan kell beszélgetni. Más dolgok kötöttek le minket, és nem törődtünk a kapcsolatunkkal. Hagytuk kihűlni. Nem harcoltunk érte, és erre csak most jöttem rá. Régen együtt voltunk erősek. De óvatlanságunk miatt eltávolodtunk. És emiatt csak annyit tettünk, hogy arrébb álltunk közömbösen. Ez olyan semmilyen. Nem méltó hozzánk.

Szaladni kezdtem, és a nevét kiabáltam. Megállt, felém fordult, és letörten nézett vissza. Rámosolyogtam. Hasonlóképp kezdődött a szerelmünk: mosollyal. Bámult rám, mintha még sosem látott volna így. Hozzásimítottam a kezem az arcához. Sóhajtott. Megenyhült a tekintete. Azt hiszem, az ösztöneim vezéreltek, mikor átöleltem, és azt suttogtam: „Nagyon szerettelek. És úgy gondolom, mindig szeretni foglak.” A tarkómra csúszott a keze, és a hajamba csókolt. A hónapokkal ezelőtti „mi” képe derengett fel bennem. Tökéletes befejezés, tökéletes búcsúzás.

Eltelt egy hónap. Újra randizok. Órákon át képesek vagyunk beszélgetni a pasival. Le se lehet lőni minket. Azért vannak köztünk csendek is, kellemes csendek. Rengeteget bohóckodunk, és addig nevetünk, míg a hasunk meg nem fájdul, és még tovább. Teljesen egy hullámhosszon vagyunk. Az exemmel is jól kijön. Még szép is lenne, ha nem bírná elviselni saját magát.
 

Hűvös szelek járnak. Az eső halkan kopogtat az ablakokon, és a villámnak a mennydörgés válaszol. A Nap még a felhők mögül szemléli az embereket. Megnézi, ahogy a sarki boltos megnyitja ajtaját, ahogy a dolgos nők és férfiak munkába sietnek. Kíváncsian figyeli a lassan turistákkal megtelő utcákat. Megtekinti az újságost, a telefonáló üzletembert, az édesanyát, ki gyermekét az óvodába viszi, és áhítattal hallgatja a csiripelő madarakat. Az eső és a szél ereje gyengülni kezd és fokozatosan meg is áll. A csendes hajnalt lassacskán felváltja a hétköznapok reggeli zajossága. Egy éber kiskutyus vidáman ugrándozik gazdája körül, mígnem meglát a fűben egy macskát, ki épp a farkát kergeti. A kutya rögtön feléje ered, annak nem túl nagy örömére, valamint elmerengő gazdiját is magával rántja. Az eső utáni friss levegő, üdítő hatással van az ebre. Az utcákon megjelennek a taxik, a jellegzetes sárga buszok és a többi jármű is útra kel a vezetőjével. A buszmegállókban már összegyűltek az utasok és türelmesen várnak. Hangos beszélgetés alig van köztük, mindnyájan álmosak, az éjszaka hatása alatt állnak. Talán még mindig álmaik kuszasága kering fejükben. Az állandóan csacsogó, bódító illatú cicababa hangja is alig hallható. Végül a Nap, úgy határoz, egy lány kedvéért kiül az égboltra, hogy mikor kinyitja szemét, az ő fényére legyen először figyelmes. Szivárvány szökik fel az égbe, hogy az emberek kedvét jobbra fordítsa, a Nap pedig fényével hirdeti: ideje felkelni!

Kitekintve az Óperenciás tengerből, elhagyva a Kurta Farkú malacot, a Képzeletfölde területén, él két törzs. A két törzs között eleinte nagy volt a viszály, mára már elcsendesedett a harc zaja, de a békesség még nem honolt be otthonukba.

A számok törzsben élt a Kis Ketteske. Ketteske egyik nap nagyon unatkozott (az összes barátja már aludt), amikor arra gondolt, hogy ellátogat az ismeretlenek tanyájára.

A Kúrta Farkú Malac volt az egyik felmenője, ezért az ő segítségére számíthatott. Ő kézséggel eligazította:

- Menj 10 centimétert balra, aztán az elágazásnál fordulj jobbra, látni fogsz egy hosszú, 10 sorból álló képletet, az lesz Ismeretlen Falva.

Ketteske a település táblánál meglátott egy alakot. Első látásból szerelem. Nem hitte, hogy van ilyen. Most megbizonyosodott. Szerelmük a kapocs lett a két világ között. Ketteske és 1/2x szerelmük hamarosan beteljesedet és világra jött a csemetéjük: x.

 A kis x-et nem szerette senki, mindenki kinézte őt, hiszen ő volt az első, aki a két világ szerelméből született.

 Ő pedig nem akart ismeretlen lenni, ezért elindult egy tucatnyi hamuban sült pogácsával megkeresni Derivált.  Az út borongós volt és veszélyes. Mindenfelől behatások érték, volt, aki elvenni akart belőle egy darabot, volt, aki egyszerűen ketté osztani egy nagy fényes karddal. 50 centiméterrel odébb megláttat azt, akit egész életében keresett – néha még álmodott is vele- .

Ő volt az, a Hatalmas Derivált, aki épp veszekedett valakivel. Fura alakja volt, talán leginkább egy egyeshez hasonlíthatta.

Így szólt H.Derivált:

-         mit keresel te itt? Anyád, apád már biztos halálra izgulnak érted.

-         Ó, Derivált, én nem akarok hazamenni, nem akarok ismeretlen lenni, azt akarom, hogy csinálj belőlem egyest, hogy játszhassak a többi számmal és ne nézzenek úgy rám a többiek, mint akik nem tudják, hogy én ki vagyok. Az a baj, hogy még én sem ismerem saját magamat.

-         Kicsi x, neked is megvan a saját utad, a cél, amiért születtél, menj és teljesedj be.

Az idő tellett, magányos farkasként kereste a saját beteljesedését ez az elveszett kis lélek, mikor elétoppant egy árny.

-         Ki vagy te? –kérdezte félve a mi főhősünk

-         Én vagyok a matematika tanszék szelleme – válaszolt

-         Mit akarsz tőlem?

-         Egész életemben rád vártam. Te vagy a kulcs ahhoz, hogy minél több hallgatót buktassunk meg.

-         Mi lenne az én feladatom?

-         Neked csak szerepelned kell különböző formákban

Az x naivan belement a gonosz matematika tanszék ajánlatába és azóta is fogva tartja őt csatlósaival.

A vizsgaidőszak csöndjében lehet hallani a legjobban a kiabálását:

„Hagyjatok már békén végre!”

Liquid Freedom

Szabadság, Tudat, Sors, Életút...

Egyedül születünk, egyedül is halunk meg. Sok embernek ez feldolgozhatatlan tény.

Képzeljük el az életünk mint egy hosszú út. Születésünk pillanatában rálépünk, és onnan nincs visszaút, csak ha végigmentünk ezen az úton. Ez a tarkabarka út kanyargós, sok sok köddel teli, fűvel fával díszítve némelyik pontján-részén, de vannak helyek ahol csak a pusztulásban gyönyörködhetünk. Hiszem hogy nincs szabad akaratunk, kizárólag kis mértékben. Az út meg van írva előre, csak mi döntjük el hogy éppen az út jobb oldalán sétálgatunk, vagy a bal oldalon rugdossuk a kavicsainkat. Magányos út ez, tele fájdalommal, örömmel, haraggal, széppel, jóval, és sok sok csalódással. Sokszor úgy érezhetjük nem vagyunk egyedül, valaki mellénkszegődik és úgyhihetjük sose lesz már másképpen. És mikor elválunk kegyetlen nagy űr keletkezik bennünk. Talán ez a szép az egészben. Honnan tudná az ember azt hogy mi az a boldogság, az öröm, ha nemtudjuk mi a fájdalom, és a kín? Néha meg megállunk pihenni egy rövid szusszanásig, de a fordulópontjaink meg vannak írva, azokat nem tudjuk kikerülni. Ilyen ha valakivel találkoznunk kell, vagy valakit el kell veszítenünk, ilyen egy baleset, ami véglegesen átformálja az életünk, ilyen egy örömteli nap tele lehetőséggel, ezeknek el kell jönni. Ritka pillanatok ezek, kevés van belőlük, mégis ez a pár momentunk határozza meg a személyiségünk fejlődését, irányát, ezáltal értjük meg a valónkat a világban, és megkapjuk a jövőnk formáját.

"Két módon lehet feljutni a tölgyfa csúcsára. Az egyik, hogy ráülsz egy makkra és vársz. A másik, hogy felmászol rá."

/Kemmons Wilson/

Minden embernek megvan a saját útja az életben. Sokszor keresztezik a miénket, így kapunk akár barát, szerelem vagy akár haragos, rosszindulatú társakat az útunk mellé. Valamiért, talán a sors akarata lehet, de keresztezik az útunkat. Hálával tartozunk mindenkinek, akivel találkozunk az életünk folyamán, mert olyankor az ember őket megszereti, megismeri, és ezáltal is jobb emberré válunk. Mikor velünk van az a valaki, úgyérezzük hogy soha nem lehet már rosszabb, hogy most a lehető legjobb minden, úgyanis az ember nem magányos fajta, nem magányos lélek. Szeretjük megosztani a bánatunk, örömünk, érzéseink garmadát azzal a valakivel akit úgyérezzük legközelebb áll hozzánk. Egymást neveljük tovább, az életre fel. Ez sokáig is tarthat, vagy sajnos kevesebb ideig, de sajnos semmi nem tart örökké. Mikor megszületünk az a pici zsák amiben mi vagyunk benne, a lelki dolgaink, kezd megtelni a különféle barátok, szerelmek jó és rossz dolgaival. Ám ha sajnos a sors úgy alakítja lapjait hogy a közös út végéhez érünk, ilyenkor ezek a dolgok mély űrt hagynak bennünk. Soha többé nem lesznek már olyan pillanatok amiket vele átéltem. Gyászolunk, mindenki a maga módján. Fájdalmat, gyötrő, szűnni nem akaró fájdalom vesz rajtunk úrrá, és üres üvegolyós szemmel nézzük azt az utat amit tudjuk hogy be kell járnunk, az élet útját, de immáron már egyedül. Magányosnak érezzük magunkat, vesztettünk. Elvesztettünk valamit ami nagyon sok ideig a miénk volt. A társat, a szeretőt, a barátot, a családtagot, szóval aki nagyon közel állt hozzánk. És ekkor búcsút kell mondanunk neki, jókívánságokkal tele, de a mi közös táncunk véget ért...

"Valami véget ért... valami fáj..."

Olyankor jövünk rá arra a fontos dologra ami már régóta belül foglalkoztatott belül, ha valami nem müködik, akkor azt ne erőltessük. Megvan mindennek az oka, de ha valaki gyenge és fél a változástól, azon elöbb utóbb előtörnek ezek a fájdalmak. Elöször csak a depresszió veszi kezdetét, idegesség és nyugtalansággal, egyszóval elindulunk egy olyan útvesztőben amit érezzük, zsákutca, ne tovább. Mégis megyünk, mert félünk, a félelem tartja életben ezt, és mégis a rossz partnertől várjuk a megoldást. De a végén már ő sem tud segíteni, és ottmaradunk a depressziónkban egyedül, magányosan...

"A szokás láncai túl gyengék ahhoz, hogy érezzük őket addig, amíg túl erőssé nem válnak ahhoz, hogy elszakítsuk őket."

/Samuel Johnson/

De szerencsére van egy furcsa humorérzéke az életnek. Ismét magányosak vagyunk, egyedül bandukolva az éjszakában, hóban, esőben, mégis új társakra találunk. És hirtelen azt a hatalmas űrt ami bennünk lakozott, feltölti valaki más, valaki még jobb, akiben igazán újra őszintén megbízhatunk, akivel osztozhatunk mindenen. És megtörténik az amire régóta nem számítottunk. A sors összehoz valakivel akivel megéri minden perc, akivel újra szép lehet a komor világ. És hirtelen otterem, és fel sem tudjuk fogni, csak elönt valami, valami gyönyörű... És olyanokká válhatunk mint a borsó meg a héja...

  Rengeteg ember fél ettől az érzéstől. Részben a csalódottság miatt is, részben a sok fájdalom amit átélt, és fél újra koppanni, mert tudja a felállásnál a földről nehéz, pokoli. De sikerülhet, és igazán annak sikerül akinek már nincs veszteni valója. Félünk attól az érzéstől hogy ismét közel engedjünk valakit magunkhoz, mert önzők vagyunk. Egoista az emberi faj, mélységesen.

Félünk valakinek kimutatni azt akik vagyunk, ezért képesek vagyunk álarcot húzni kizárólag abból a megfontolásból hogy annak a valakinek imponáljunk, mert félünk a valóságtól megilyedne és aztmondaná hogy köszönöm ebből nem kérek. Ez nem járható út, semmilyen körülmények között. Mindenki úgy tökéletes ahogy van, és éppúgy tökéletlen is. Mint a pici legó kockák, hiába akarok én nagy és szögletes lenni, ha egyszerűen másnak teremtettek. Viszont ha rátalálsz arra a valakire aki éppolyan mint te, mindenféle hazugság és álarc nélkül őszintén magad tudod adni, és ő is éppúgy, az maga a tökély. Senki nem akar megváltoztatni semmit a másikban, csak élvezi a vele töltött időt és hálás neki hogy mellette lehet, az maga a beteljesedés, mindenféle negatívum nélkül. Ez az érzés maga a boldogság, fájdalommal vegyítve, sok embernek odaadtuk már amink van, rengeteget magunkból, sokat kaptunk másokból, és mire az életünk végéhez érünk, már közelsem ugyanazok az emberek vagyunk mint az elején. Ettől szép az élet. Megtanulunk szeretni, fájdalmak árán, de megtanuljuk értékelni azt...

Az élet szép....

"A szél kísérjen mindig utadon,és a nap ragyogjon az arcodon és a sors szele emeljen magasba hogy a csillagok táncát járhasd."

Ha te a Hold lennél, én óceán lennék.

Ha te az életet adó Víz lennél, én rút ebihal lennék.

Ha te hófehér tavi Liliom lennél, én kristálytiszta tó vize lennék.

Ha te az Enyém lennél, én neked az örök boldogság lennék.

Szívünk, Lelkünk igaz Magyar.

Magyar őseink szelleme, bennünk Él!

Élnek velük még a Hagyományok.

Hagyományokat őrizzük mi, Tovább!

Továbbmegyünk ezen az Úton.

Az Úton igaz Magyar Szívvel, Lélekkel.