"Kiírlak magamból, meggyógyulok… A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.”

Furcsa dolog ez az írás. Segít a gondolatokat rendszerezni, segít megélni a boldogságot, segít elviselni a fájdalmat. A száján keserű ízt érzett.

A teste és a lelke sírt.

Felválta látogatta meg a düh, a keserűség, a szomorúság és a magány. Furcsa, hogy egy perc alatt az érzések egész tárházát megtapasztalta. Tudta, hogy addig jó, míg a düh remeg a kezében, ezért a zenelejátszóba agresszív számokat pakolt be.  Amint eltűnik a kétségbeesett és értetlenkedő harag, csak egy dolog fog maradni. Az üresség. A csend és egyéb szentimentális dolgok.

A legjobb, hogy még mindig képes volt saját magán röhögni, hogy mindig ugyanabba a hibába esik bele, mint egy semmit sem látott idióta.

Nevetett, mert tudta, hogy mindig elhatározza, hogy nem bízik meg senkiben, hogy nem éli bele magát, hogy nem vezethetik félre. ....Nevetett, mert tudja, hogy nemrégiben is ezt ígérte meg magának, majd megszegte és most is ugyanazt hajtogatja. 

Azt hiszem, hogy az a holtpont, mikor valaki saját magát pofán röhögi. …de ezt valószínűleg ő is tudta.

Miért tetted ezt velem?! – szólt a düh

Miért nem akartál? – szólt a keserűség

Miért nem voltam jó? – szólt  a szomorúság

Mi lesz velem nélküled? – szólt a magány