Nem hív fel előtte fél órával, nem kopog, ha megérkezik, csak rám töri az ajtót. Bunkó módon bepofátlankodik az elmémbe és nem hagy másfelé koncentrálni. Nem kell hellyel kínálni, ő leül kényelmesen, a legfeltűnőbb részre.
- MEGÉRKEZTEM! - Kiabálja.
Fütyörészik, még meg sem próbál csendben maradni. Szinte élvezi, hogyha meg tudja szakítani az egyik gondolatmentemet és összezavar egy pillanat alatt.Hiába kérem, hogy távozzon, ő csak énekelget és sztorizik: „…és arra emlékszel, amikor….?”, „ugye, hogy milyen szép volt akkoriban…?”.
- Takarodj innen már! – szólok Rá.
- Ugyan már, nem gondolod, hogy elmegyek valaha is?! Ne legyél már naiv, én voltam az eddigi életedben a legjobb dolog. - Tudatja és röhög a markában.
Utálom, hogy igaza van és gyűlölöm, hogy ezt ő is tudja.
- Nézd csak, mióta nem vagy itt, azóta ilyen jó dolgok történtek velem. Kinyitok pár fiókot és megmutatom néhány szép emlékemet. Amin látszólag mosolyogtam. Jártam itt, megismerkedtem vele, lettek új barátaim és a régiek is megmaradtak. Az arcába nyomom azt a néhány képet, amit érdemesnek tartok megmutatni.
Válasz nem érkezik, csak egy cinikus mosoly, amitől én még jobban ideges vagyok. Aztán megszólal végre:
- Nem önszántamból jöttem. Te idéztél, te hívtál. Nem tudod, hogy mit akarsz. Egyszer arra kérsz, hogy mindig maradjak itt veled, máskor meg üvöltesz, hogy takarodjak az életedből. Végre végleg. Mit szeretnél?
- Azt, hogy a való világ legyen a legszebb hely.
- Ez a beszéd! – Azzal leporolta a kabátját és eltűnt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.