Liquid Freedom

Szabadság, Tudat, Sors, Életút...

Egyedül születünk, egyedül is halunk meg. Sok embernek ez feldolgozhatatlan tény.

Képzeljük el az életünk mint egy hosszú út. Születésünk pillanatában rálépünk, és onnan nincs visszaút, csak ha végigmentünk ezen az úton. Ez a tarkabarka út kanyargós, sok sok köddel teli, fűvel fával díszítve némelyik pontján-részén, de vannak helyek ahol csak a pusztulásban gyönyörködhetünk. Hiszem hogy nincs szabad akaratunk, kizárólag kis mértékben. Az út meg van írva előre, csak mi döntjük el hogy éppen az út jobb oldalán sétálgatunk, vagy a bal oldalon rugdossuk a kavicsainkat. Magányos út ez, tele fájdalommal, örömmel, haraggal, széppel, jóval, és sok sok csalódással. Sokszor úgy érezhetjük nem vagyunk egyedül, valaki mellénkszegődik és úgyhihetjük sose lesz már másképpen. És mikor elválunk kegyetlen nagy űr keletkezik bennünk. Talán ez a szép az egészben. Honnan tudná az ember azt hogy mi az a boldogság, az öröm, ha nemtudjuk mi a fájdalom, és a kín? Néha meg megállunk pihenni egy rövid szusszanásig, de a fordulópontjaink meg vannak írva, azokat nem tudjuk kikerülni. Ilyen ha valakivel találkoznunk kell, vagy valakit el kell veszítenünk, ilyen egy baleset, ami véglegesen átformálja az életünk, ilyen egy örömteli nap tele lehetőséggel, ezeknek el kell jönni. Ritka pillanatok ezek, kevés van belőlük, mégis ez a pár momentunk határozza meg a személyiségünk fejlődését, irányát, ezáltal értjük meg a valónkat a világban, és megkapjuk a jövőnk formáját.

"Két módon lehet feljutni a tölgyfa csúcsára. Az egyik, hogy ráülsz egy makkra és vársz. A másik, hogy felmászol rá."

/Kemmons Wilson/

Minden embernek megvan a saját útja az életben. Sokszor keresztezik a miénket, így kapunk akár barát, szerelem vagy akár haragos, rosszindulatú társakat az útunk mellé. Valamiért, talán a sors akarata lehet, de keresztezik az útunkat. Hálával tartozunk mindenkinek, akivel találkozunk az életünk folyamán, mert olyankor az ember őket megszereti, megismeri, és ezáltal is jobb emberré válunk. Mikor velünk van az a valaki, úgyérezzük hogy soha nem lehet már rosszabb, hogy most a lehető legjobb minden, úgyanis az ember nem magányos fajta, nem magányos lélek. Szeretjük megosztani a bánatunk, örömünk, érzéseink garmadát azzal a valakivel akit úgyérezzük legközelebb áll hozzánk. Egymást neveljük tovább, az életre fel. Ez sokáig is tarthat, vagy sajnos kevesebb ideig, de sajnos semmi nem tart örökké. Mikor megszületünk az a pici zsák amiben mi vagyunk benne, a lelki dolgaink, kezd megtelni a különféle barátok, szerelmek jó és rossz dolgaival. Ám ha sajnos a sors úgy alakítja lapjait hogy a közös út végéhez érünk, ilyenkor ezek a dolgok mély űrt hagynak bennünk. Soha többé nem lesznek már olyan pillanatok amiket vele átéltem. Gyászolunk, mindenki a maga módján. Fájdalmat, gyötrő, szűnni nem akaró fájdalom vesz rajtunk úrrá, és üres üvegolyós szemmel nézzük azt az utat amit tudjuk hogy be kell járnunk, az élet útját, de immáron már egyedül. Magányosnak érezzük magunkat, vesztettünk. Elvesztettünk valamit ami nagyon sok ideig a miénk volt. A társat, a szeretőt, a barátot, a családtagot, szóval aki nagyon közel állt hozzánk. És ekkor búcsút kell mondanunk neki, jókívánságokkal tele, de a mi közös táncunk véget ért...

"Valami véget ért... valami fáj..."

Olyankor jövünk rá arra a fontos dologra ami már régóta belül foglalkoztatott belül, ha valami nem müködik, akkor azt ne erőltessük. Megvan mindennek az oka, de ha valaki gyenge és fél a változástól, azon elöbb utóbb előtörnek ezek a fájdalmak. Elöször csak a depresszió veszi kezdetét, idegesség és nyugtalansággal, egyszóval elindulunk egy olyan útvesztőben amit érezzük, zsákutca, ne tovább. Mégis megyünk, mert félünk, a félelem tartja életben ezt, és mégis a rossz partnertől várjuk a megoldást. De a végén már ő sem tud segíteni, és ottmaradunk a depressziónkban egyedül, magányosan...

"A szokás láncai túl gyengék ahhoz, hogy érezzük őket addig, amíg túl erőssé nem válnak ahhoz, hogy elszakítsuk őket."

/Samuel Johnson/

De szerencsére van egy furcsa humorérzéke az életnek. Ismét magányosak vagyunk, egyedül bandukolva az éjszakában, hóban, esőben, mégis új társakra találunk. És hirtelen azt a hatalmas űrt ami bennünk lakozott, feltölti valaki más, valaki még jobb, akiben igazán újra őszintén megbízhatunk, akivel osztozhatunk mindenen. És megtörténik az amire régóta nem számítottunk. A sors összehoz valakivel akivel megéri minden perc, akivel újra szép lehet a komor világ. És hirtelen otterem, és fel sem tudjuk fogni, csak elönt valami, valami gyönyörű... És olyanokká válhatunk mint a borsó meg a héja...

  Rengeteg ember fél ettől az érzéstől. Részben a csalódottság miatt is, részben a sok fájdalom amit átélt, és fél újra koppanni, mert tudja a felállásnál a földről nehéz, pokoli. De sikerülhet, és igazán annak sikerül akinek már nincs veszteni valója. Félünk attól az érzéstől hogy ismét közel engedjünk valakit magunkhoz, mert önzők vagyunk. Egoista az emberi faj, mélységesen.

Félünk valakinek kimutatni azt akik vagyunk, ezért képesek vagyunk álarcot húzni kizárólag abból a megfontolásból hogy annak a valakinek imponáljunk, mert félünk a valóságtól megilyedne és aztmondaná hogy köszönöm ebből nem kérek. Ez nem járható út, semmilyen körülmények között. Mindenki úgy tökéletes ahogy van, és éppúgy tökéletlen is. Mint a pici legó kockák, hiába akarok én nagy és szögletes lenni, ha egyszerűen másnak teremtettek. Viszont ha rátalálsz arra a valakire aki éppolyan mint te, mindenféle hazugság és álarc nélkül őszintén magad tudod adni, és ő is éppúgy, az maga a tökély. Senki nem akar megváltoztatni semmit a másikban, csak élvezi a vele töltött időt és hálás neki hogy mellette lehet, az maga a beteljesedés, mindenféle negatívum nélkül. Ez az érzés maga a boldogság, fájdalommal vegyítve, sok embernek odaadtuk már amink van, rengeteget magunkból, sokat kaptunk másokból, és mire az életünk végéhez érünk, már közelsem ugyanazok az emberek vagyunk mint az elején. Ettől szép az élet. Megtanulunk szeretni, fájdalmak árán, de megtanuljuk értékelni azt...

Az élet szép....

"A szél kísérjen mindig utadon,és a nap ragyogjon az arcodon és a sors szele emeljen magasba hogy a csillagok táncát járhasd."