Nem értem, hogy miért nem adod fel még mindig. Emberfelettien harcolsz azért, hogy a nyomorúságos életedbe egy csepp kis boldogság kerüljön, mint valamiféle szer, ami mámorosság tesz.
Az mondod :Lazulj el egy pillanatra, csukd be a szemed és fedezz fel olyan hangokat, amiket még soha. Ha rád ugrik a sötétség, pöcköld le a válladról és lásd meg a világ csodáit, éld meg a szerelmet minden gyönyörével és összes bánatával. Tudd, hogy akár különleges is lehetsz, ha mersz és higgy a szó erejében.
...de hiába mondogatod folyton ezt, egy idő után már Nem hiszek neked, elmúlik minden boldogság, egyedül születtél és egyedül is halsz meg!
Már megint magamban beszélek.... Ideje lefeküdni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.