Azt hiszem, kísért a múlt, ami egyre gyerekesebb és ostobább tettekre visz rá. Mért nem tanulok a hibáimból? Belesétálok újra és újra ugyanabba az elveszett, ész nélküli őrületbe, amit plátói szerelemnek hívnak. Rajongva lesem a kiszemelt személyt, és remélem, egy nap majd felnéz, és látni fog engem. Meg fog látni és megszeret. Az ábrándos fruska, a menthetetlen romantikus lélek itt bennem Csipkerózsikaként jár kel és remél. Meg szeretném magyarázni neki, hogy adja fel a rózsaszín felhőből való téglakészítés tervét, mert abból sosem lesz vár. Még csak tégla se. És bele fog fulladni a saját álmainak siratásába, ha szembevágtat vele a valóság. De ő nem hallja, amit mondok. Nem akarja hallani. Elzár engem, hogy ne zavarjam meg az álmait. Mert ő hinni akar. Hinni abban, hogy a királyfi eljön, és hogy a kurva orsó mizéria nélkül is boldogságra talál. A racionális énem viszont retteg. Ha Csipkerózsika marad, akkor eljön a kegyetlen valóság orsója, és nemcsak a kezét szúrja meg, hanem szíven döfi. Nem fog azonnal belehalni, de szenvedni fog. Nem alszik el, hanem haldokolni fog, és várja a királyfit, és azt hiszi, ő az, aki megmentheti. De már nincsenek királyfik. Igazából sosem voltak. És én nem tudok előjönni, hogy megmentsem. Bele fog halni az álmaiba. Mindketten belehalunk.