„A történelem ismétli magát” - Hallotta ezt sokszor, többféle embertől. Most az ágyon ül és ezen mélázik. Amennyiben feltételezzük azt, hogy ez igaz, akkor az egész egy nagy körforgás. Beugrott egy kép a középiskolából, ami a tankönyvben volt, Termelés-elosztás-forgalom-fogyasztás… aztán gyorsan el is hessegette a szeme elől, gyűlölte, mikor az egyenesnek hitt gondolatmenetét valami oda nem illő megzavarta.
„A történelem ismétli magát”- alig érhetően suttogta egymagában lehunyt szemmel. A lezárt szemhéj mögött megjelenik néhány kép… diktatúrák, forrada
lmak, lázongások, puccsok, demokráciák… aztán diktatúra… forradalom…. Az ember sosem tanul a hibájából. Nem tudunk egyszerűen összefogni, csak akkor, amikor van egy külső erő, aki veszélyezteti a kényelmünket. Jön a nagy demokrácia a virslis kerítés mögött, mi pedig elégedetten tápászkodunk a plazma tv előtt, egy nagy házban, ami felett pedig több milliós hitel kering, mint egy tucat keselyű. Belekényelmesedve ebbe a fene nagy demokráciába mindent megengedünk magunkat. A szembe szomszédot gyűlöljük, miközben a másik szomszéddal még köszönőviszonyban sem vagyunk, aztán jön a nagy csodálkozás meredt szemmel, hogy „... hát mi hova jutottunk és mi az, hogy minket irányítani akarnak?” Jön szépen az utcára vonulás, a kurjongatás, persze a szembe szomszéddal karöltve. Ez a végtelenségig ismétlődni fog. Soha nem tanulunk semmiből.
Mint egy körforgás…
A nap felkel, ránk mosolyog, majd nyugovóra tér, miközben az évszakok is rendre követik egymást.
Mint egy körforgás…
A gondolatai a Balaton partra vezettek. Emlékszik élesen, ott ültek ketten a sötétben és azt mondta, hogy „Az élet szenvedés. Mikor megszületik a csecsemő, az első az, hogy felsír, mert elhagyja a védett burkot. Abban a pillanatban, amikor elhagyja az anyaméhet, már el kezd amortizálódni az ember.”
Arra gondol a sötétben üldögélve, hogy talán ebben az egyben igaza volt. Feltételezve azt, hogy minden megismétli magát és feltételezve azt, hogy a csecsemő azért sír fel olyan keservesen, mert jobban érezte magát az Élet előtt, nem juthatunk másra, minthogy ugyanoda jutunk életünk végén, ahol a születés előtt voltunk.
Ott aztán lepihenünk majd egy nagy kókuszfa alatt, miközben lepereg az életünk. Eljön az idő, hogy leszűrjük a tanulságot. Ráeszmélve arra, hogy nem vagyunk az igazság bi
rtokában, a kókuszfa alól felkelve leporoljuk magunkról a szennyet és a mocskot
és magunkba rejtve az előző élet(ek) tanulságait ismét vállaljuk a földi szenvedést.
Majd a kortermi csendet egy csecsemő riadt kiáltása töri meg.
Mint egy körforgás…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.