Találkozni kell istennel...

Késő este van, már már mindenki lassan nyugalomban, otthon az ágy melegében, ki egyedül ki a párjával, de készülnek a holnapi napra. Azaz a mai napra, vagy a tegnapira? Ki tudja már, hiszen körforgás az életünk. Néha már azt sem tudom konkrétan melyik hét van, hányadika, és az évszakok is egybefolynak. Robotok vagyunk a földön, napi x órában. Ez a sorsunk. Ez a normális. Bűn ha többet akarsz, ha más akarsz lenni, azt nem szabad. Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt mert akkor már más lesz mint a többi, és akkor ki kell közösíteni, akkor őt meg kell bélyegezni, és kizárni a társadalomból. Nem akarok egy lenni a sok közül. Sosem akartam.

"Én vagyok a fekete bárány, a fehér bárányok országában."

"A demokrácia annak művészete, hogyan lehet egy cirkuszt a majomketrecből irányítani."

/Henry Louis Mencken/

Aldous Huxley-nak van egy novellája, aminek „A vakok országa” a címe. Arról szól, hogy egy ember eltéved egy sivatagban, átmászik egy hegyen, és egy egészen eldugott völgyben talál egy kis országot. Ott először minden normálisnak látszik, de aztán a vándor nagy meglepetéssel fedezi fel, hogy az egész országban mindenki vak. Talál egy gyönyörű nőt, akivel egymásba szeretnek, és meg akarnak házasodni. A házasság előtt azonban meg kell vizsgálni az ifjú párt. Ekkor azt találják, hogy valami nincs rendben ezzel az emberrel, mert valami rendellenesség van az arcán. Emiatt egy operációt kellene elvégezni rajta. Végül is engedélyezik számukra a házasságot azzal a feltétellel, hogy a férfi aláveti magát az operációnak. Mikor azonban megkérdezi, hogy mi lenne ez az operáció, akkor megérti, hogy ki akarják szúrni a két szemét azért, hogy ő is legyen olyan, mint a többiek. Azt mondták ugyanis róla, hogy az ilyen emberek, mint ő, hallucinálnak. Olyan dolgokat mondanak, hogy például vannak színek, vannak formák, és úgy beszélnek, mintha őrültek lennének, de ezt az elmebajt ezzel az operációval meg lehet gyógyítani. El tudjátok képzelni, milyen nagy probléma elé került ez a férfi. Ez egy valódi „doublebind”. A történet úgy végződik, hogy mielőtt a nap fölkel, a férfi elszökik.

"A szükségszerűségben, amelyben élünk, számunkra a fontos, hogy az az egyetlen lépés, amely a szükségszerűségen túl vezet, meglegyen."

/Hamvas Béla/

 Ugyanezt teszik velünk az orvosok is. Ha depressziós vagy, vagy ha úgyérzed valami nem úgy zajlik az életedben ahogy a másik 1000-nek, akkor te ilyen és olyan beteg vagy, azonnal kezelni kell, hogy egy legyél a birkanyájból. Vajon a felsőbb hatalom, nevezzük őt Istennek, ha úgy jobban tetszik, jó szemmel nézi ezt, ahogy kizsákmányolnak bennünket az a pár százaléka az emberiségnek akik irányítják a nyájat? Hiszek abban hogy valaminek a részei vagyunk. Valami nagyobbnak, mint ahogy a sejtek bennünk. Vegyük példának a kezünket. Sejtek milliói élnek benne, külön élettel, lényegtelen hogy milyen intelligencia szinten vannak, csak az hogy ott élnek bennünk, szerves részünkként, teszik a dolgukat hogy engem éltessenek. Én vagyok az ő istenük ha úgy tetszik. Nekik sincs fogalmuk arról hogy miért teszik azt amit tesznek, de mégis haladnak az életútjukon előre, a születésüktől egészen a halálukig, azért hogy én élhessek. Szép gesztus :) Nem egymást szolgálják ki, hanem engem. Ebből fakadóan vajon helyes hogy hagyjam hogy más emberek vezessék az utamat, vajon ez az életem értelme? Dolgozzam azért évtizedekig, menjen le úgy az életem hogy szinte semmit nem látok abból ami körbevesz, nem tanulással töltöm ezt a kevés időt, hanem azzal hogy robotolok? Miért engedelmeskednénk valakinek az emberek közül, amikor esetleg úgy vagyunk összekapcsolva, hogy mindannyian engedelmeskednünk kell valakinek, aki fölöttünk van, de az nem ember? Valahogy úgy hipnotizáltak bennünket, hogy el lettünk vágva attól, ami föntről jön. És ilyenkor, ha az egyik okos ember fölmászik egy létrára, és elkezd onnan kiabálni, akkor majd boldogan engedelmeskedünk neki. Mert nem halljuk az igazi hangot, arra süketek vagyunk, hát engedelmeskedünk akármelyik hangnak, amelyik a létra tetejéről szól. Rettenetes dolog, hogy ilyen hülyék vagyunk.

Szükségünk van nekünk ezekre a dolgokra? A nagy színes tévére, a legújabb telefonra ami mindent tud, az intelligens mosóporokra amik nálunk is jobban tudnak mindent? Szükségünk van ezekre a túléléshez a szó nomád értelmében? Lófaszt. Mik vagyunk mi? Fogyasztók. Fogyasztói a szánalmas kis világunk gyümölcseinek, az életszínvonal-megszállottság melléktermékei, ezek vagyunk mi. Bűnözés, éhezés, szegénység? Ezekkel nem törődünk. Mi izgat minket? A színes magazinok, televízió, az 500 csatorna, egy név az alsógatyánkon, viagra, hajnövesztő, műolaj. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk. (Harcosok Klubja)

"Ma örülsz egy érintőképernyős telefonnak...Régen a lányért harcolni kellett a fiúnak.Ma csak annyit mondasz neki:"Mennyi pénz kell" és máris a Tiéd...Régen felhőtlenül tudnál nevetni.Ma csak kábítószer által érzed nagyon jól magad...Régen... nem voltak lelki gondjaid...Ma csinálod a gondot saját magadnak...Régen az emberek megbecsülték azt,amijük van...Ma már semmi sem elég...Régen örültél ha meg tudod venni amire már legalább 1 éve gyűjtögettél...Ma azt is megveszed egy vagyonért,amire egy hét után ráunsz.Túl sok időt áldozunk a külsőségre.Pazarlunk,mert egyre többet akarnak az emberek.Úgy öltözöl ahogy a társadalom "elvárja". Az vagy, akinek látni akarnak.Azt szereted akit ha szeretsz,hasznod származik belőle.A társadalom szemetei vagyunk,és környezetünket is szemétdombbá alakítjuk magunk körül."

 Pont ezek miatt a dolgok miatt érzem szükségletét annak hogy magam mögött hagyjak mindent, a világot és mindent amit itt berendeztek nekünk, "a kényelmes életet" és elvonuljak messze pár szerettemmel egy olyan helyre ahol nem számít többé a pénz. Nincsenek nagyhatalmak, háborúk, nincs már semmi, csak én vagyok. Nem kell többé maszk. Tisztelem azokat a kultúrákat ahova még nem ért el a mindenható nagy és erős korbácsa, és élhetnek mindenféle törvények és szabályok nélkül. A saját szabályaik szerint élnek, a vadonban, összhangban a környezetükkel, élik a saját életüket. Ahol mindenki törödik mindenkivel, a férfiak vadásznak, a nők a házi dolgokat és a főzéssel törödnek. Esténként összeülnek, ünnepelnek, vagy csak hallgatják a bölcs öregeket... El tudnám magam képzelni egy ilyen társadalomban. Sokan kételkedhetnek bennem, vagy amiket írok, hogy meghülyültem hogy feladnám az itteni életem egy olyan szegényes életért ahol tényleg csak a fennmaradásért küzdenek az emberek, de gondolkozzatok el mélyen magatokban, vajon melyiket lehet igazán életnek nevezni?

A végére egy kis elgondolkodtató...

The world keeps growing, and you feed it. But it doesn't feed you, does it?
But... how much can you take? How much can you take before you snap?

Találkozni kell Istennel. Meg akarok tőle kérdeni egyet-mást. Például azt, hogy mi végre vagyunk.
Mert hát fölépítjük a házainkat, felneveljük a gyerekeinket, learatjuk a búzát, háborúskodunk, öljük egymást.
Aztán mi végre? Meg hát az én életemről is ki akarom kérdeni. Az igazságot akarom megtudni.