Ne győzködd az agyadat! A hiba a valóságban van.

Traumatikus állapot.

Nem vagyok benne biztos, hogy létezik ilyen szó, de jelenleg nem igazán izgat fel ez a kérdés. Sokkal inkább az, hogy  …. már megint hol az öngyújtóm? A szétzilált cigarettásdobozból kihúzok egy szálat és arra gondolok, hogy már megint elfelejtettem kivenni a farmerzsebemből, mielőtt leültem volna. Szakállas hiba, gondolom én és bőszen mosolygok, egészen addig, míg az utolsót fordítva nem gyújtom meg.

A felnőtté válás kötelező feladat. Gondolom, azért is ilyen nehéz ezt átélni, mert nem „szabadon választandó tantárgy”, hanem "kötelező". Úgymond része a tematikának (csak azért használok ilyen szavakat, hogy felvágjak saját magam előtt, hogy igenis tanultam új szavakat az egyetemen).

Amennyiben a megbúvó, szentimentális és néhol már sablonos énemmel akarnám kifejezni, akkor azt mondanám, hogy „elteltet az idő felettünk, már nem vagyunk gyerekek, ajjajjaj, milyen jó is volt, amikor még minden móka volt és kacagás… mert bezzeg az én időmben”…

A helyzet az, hogy ez a valóságban is így van, de mindezeken kívül olyan dolgokat kell átélni, megélni, túlélni, amikre nem számít az ember.

Hallottam én már ezerszer, hogy milyen jó gyereknek lenni, mert felnőtt korban már nem lesz kire támaszkodni, egyedül kell harcolni a fennmaradásért... de

Vannak olyan dolgok, amiket soha senki nem mondott el.

Azt, amikor az az ember, akivel együtt élsz, eddig mindig hosszasan beszélt neked arról, hogy „mi volt akkoriban”, aki óvott, mert „ez a mostani világ milyen borzalmas”, aki megkérdezte, hogy „mi a helyzet a vizsgákkal”… Ő, egyik pillanatról a másikra az ágy rabja és nem is ismer meg téged.

Amikor a gyerekkori „szerelmek” már mind megházasodtak, családjuk van és a házatok előtt sétálnak a csöppségekkel.

Amikor az igazi szerelmeid arcát már nem tudod felidézni. Akármennyire próbálkozol, már nem látod …és nem hallod a hangját.

Amikor a gyermekkori barátok elköltöznek, majd arra eszmélsz fel, hogy igazából nem is ismered a jelenlegi életüket… és őket sem.

Hiába

ülök ugyanazon a helyen, hiába hallgatom ugyanazt a zenét, mint jó néhány évvel ezelőtt, hiába maradt meg a gyermekkori barátok többsége, hiába mondhatom ugyanazt az épületet az otthonomnak, mégis valami megváltozott.

Nincsen semmi olyan séma, amit követni lehet, nincsen semmi olyan tanulság, amit egy másik szituációra is rá lehet húzni.

Minden percben új emberek leszünk, akinek teljesen új problémákkal kell szembenézni.

… és akkor mi a tanulság? Talán az, hogy nincsen tanulság.