Nincsen bajom a kék színbe csomagolt dohányokkal általában, de ennek az ize valami förtelmes. A második szál viszont már ízlik. A kedvenc cigim íze. A sötétben állunk –persze átvitt értelemben is - és olyan szavakat ízlelgetünk, mint szeretetkurva és ösztönlény.
Mi mindenre képes az ember egy kis szeretetért? Mennyire befolyásolja a cselekedetünket az ösztön? Jó-e elnyomni azt? Mitől vagyunk különbek bármiféle élőlénytől? Az utolsó mély slukk, lassan kifújt füsttel.
Találtam egy nagyon jó játékot. Harcost lehet képezni. A valóságban persze minden másképp történik, mint egy játékban. Nem érzed az adrenalint, nem érzed a fájdalmat, a megkönnyebbülést vagy a boldogságot. A test és a lélek (vagy hívjuk akárhogyan) különös kapcsolatban áll egymással. Meg kell tanulni elkerülni az felénk érkező ütéseket. Persze ez nem mindig sikerül. A legfontosabb, hogy ne álljunk meg akkor, ha az mégis betalál, hiszen ha túl sokat agyalunk azon, hogy miért történt mindez, akkor pár perc alatt a földön leszünk, hiszen a koncentráció képességünk és a lelkesedésünk letörik. Na, onnan aztán nehéz felkelni!
…és akkor ezt most tessék a való életbe átültetni!
Végre elalszom. Gonosz álmok. Felkelek. Vizsga. Gonosz valóság. A tanár kérdezi: „valszám vagy?” Válaszom hangosan az, hogy igen, belül pedig az, hogy csak egy átlagos lány, aki felháborodik azon, ha nem a nevén szólítják.
Leülök, írok, rajzolok, satírozok, áthúzogatok, színezgetek, kimegyek, elindulok haza.
Elismerésre méltóan felújították az útszakasz azon részét, ahol a „fejesek” a reptérről az ipari parkba érkeznek. Aztán hopp… egy rohadt nagy kátyú figyelmeztet, szép is az életszínvonal, a gazdasági különbségének csökkentésének kitűzött célja.
Az egész cél egy nagy álomvilág. Az emberiség már ott elkezdett korcsosodni, mikor az első ember bekerített a közös földből, mondván, az az övé. A magántulajdon kialakulásával az emberiség a saját boldogságát ásta alá. Szívesebben élnék egy olyan kis világban, ahol nincsen pénz, ahol emberek közössége összefog, együtt termelnek, és együtt fogyasztanak.
Sárga ház, fehér ház, kutya… a kutyához tartozó néni, fiatal pár, sálas fiú, fa, bokor, fa, bokor, fa, bokor… fa,fa,fa…
A szénaboglyák tetejét ellepte a hó. Hírtelen meg kordul a gyomrom. Egy nagy fahéja csigára asszociálok. Majd tovább... Az kisgyermek személyisége „tiszta”, egészen addig, amíg nem hat rá a külvilág… Ahogy tekeredik az életünk az évek során, úgy ragad minden egyes részre a piszok, a szenny. A végén már csak egy állarcokkal teli báb lesz belőlünk. …és a fahéjas csiga bezárul.
Képzeld el, hogy van egy szoba. A szobában sok fiók. Minden fiókban elrejtesz emlékeket a múltból. Itt egy szürke fiók, az van ráírva, hogy gonosz emlékek. A másikban boldog percek, a harmadikra az van ráírva, hogy „kedves emberek”… és így tovább. Vannak fiókok, amiket nagyon nehéz, mondhatni fájdalmas kinyitni. Ezeket szépen bezárom, bár akad olyan ugrándozó emlékkép, ami néha kiszökik. Szépen rámosolygok, nem kiabálok vele, megsimogatom és magától visszaugrik a helyére. Olyan gyorsan, ahogy jött. Jó beletúrni néha a fiókok mélyére. Legmélyére.
Szeretem ezt a szobát, nem cserélném el még a legsötétebb fiókját sem. Hazeérkeztem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.