Ne győzködd az agyadat! A hiba a valóságban van.

Bámulom a kikapcsolt tévét. Ebben az állapotban egészen nyugtató a jelenléte. Elgondolkodom. Miért jó ez a masina? Önjelölt sztárok, kinevezett tehetségek, celebnek nevezett átlagpolgárok, feleséget, vagy barátnőt kereső tudatlanok, fogatlan emberek verekedése és veszekedése már 22 óra előtt! A piros karikába a korhatár helyett inkább találóbb lenne egy „népbutítás” felirat.

Öltözök, még cseng a fejemben az éjszaka egy beszélgetése: „idejöttem Magyarországra nyaralni és próbálok emberekkel kommunikálni, de minden nő azt hiszi, hogy szobára akarom vinni, a fiúk meg azt hiszik, hogy identitás zavarom van” …nem szószerinti idézés. A lényeg viszont ez volt. Arra emlékszem, hogy nagyon törte a magyart.

Fogom a táskám, elindulok. Az utcában hajléktalan. Pont a mi kukánkat túrja. Zsemlét adok, cigit nyújtok. Odajön a társa, megkínálom őt is egy szállal. Nem fogadja el. Azt hajtogatja, hogy majd ketten elszívnak egy szálat. Rábeszélem. Hálálkodik. Rágyújtunk mind a hárman. Egyikük földrajz-történelem szakos tanár volt egy gimnáziumban, csak az élete szép lassan rázuhant. Háromszor házasodott, háromszor vált. Jó tanácsokkal lát el.

Továbbindulok. Lehajtott fejjel siető-mindig elkéső emberek, gondolataikba-vagy annak hiányába üres fejjel mennek, mindenen és mindenkin keresztül. Próbálok keresni egy arcot, ami sugárzik a boldogságtól. Találok egyet. A Dunának partján mosolyog egy férfi egy óriás plakáton.

Beáll a busz. Nénike a hátsó sorban. Tizenéves srácok az első sorban. A felállás nem is változik.

Elindulunk. Telefonból dübörgő zene… nem, inkább zaj. Fülhallgató van. A táskában. Hallom, a „pia már nem játszik, már valami keményebbre kell rászaladni”. Csúnya gondolatom támad, hogy mire kéne rászaladnia. Nem mondom el neki.

Beér a busz. Leszállok-letolnak. Sétálok hazafele. Sötétedik már. Rágyújtok.

Azon gondolkodom, hogy mi lesz velünk…?! Talán majd egy emelt díjas számon elérhető kinevezett jós megválaszolja.