Fekszünk az ágyon és bámuljuk a plafont. Idegesítő a csend közöttünk. Pedig mellette nem zavart eddig a hallgatás. Az utóbbi időben azonban feszengek, mert mindig beállít a némaság. Valami nincs rendben velünk. Óvatosan feléje pillantok. Könnyedén a karjához érhetnék, csak ki kellene nyújtanom a kezem. Mégse teszem. Lehet elhúzná az övét, vagy hidegen azt kérdezné: „Mi van?”. Régen órákon át beszélgettünk, le se lehetett lőni minket. Rengeteget bohóckodtunk, nevettünk, míg a hasunk meg nem fájdult és még tovább. Olykor elég volt szimplán egymásra néznünk, és kitört rajtunk a röhögés. Az arcunk görcsbe állt a vigyorgástól, de nem hagytuk abba. Nem is tudtuk volna abbahagyni. Annyira jóízű nevetések voltak, hogy a szomszéd szobában lévők is szívesen becsatlakoztak. De most egy hang se jön ki belőlünk. Talán arra a lányra gondol, aki délután megmosolyogtatta. Miattam már nem szokott mosolyogni. Azt hiszem, már nem is ismerem őt. Más hullámhosszra kerülhettünk, hogy csak így elbambulunk egymás mellett. Együtt voltunk egyedül. Nem akartam így érezni. Olyan fullasztóvá vált a levegő, hogy menekülni szerettem volna. Furcsa pánikszerű valami kerülgetett. Felugrottam az ágyról és elhadartam, hogy mennem kell. Lassan felült, de nem marasztalt. Felajánlotta, hogy kikísér, de mondtam, hogy kitalálok. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Teljesen érzelemmentes volt. Visszadőlt az ágyra, én meg halkan elköszöntem, és sietve leléptem, még a válaszreakciót sem vártam meg.

Napokig nem kerestük egymást. Jobban éreztük magunkat külön.

A poharamban olvadni kezdett a jég, mégis érintetlen maradt az előttem lévő narancslé. Csendesen ülünk az asztalnál a szakításunk felett. Az órájára néz. Hát, végeztünk, menni kéne. Nem tart minket már semmi együtt.

Esetlen „helló”-val köszönünk el. Ő indul, de én nem mozdulok. Valami helyben tart. Nézem a távolodó lépteit. Próbálok nem pislogni, mert érzem, hogy könnyezni akar a szemem. Sikertelen az akció, a párán át figyelem tovább, hogy egyre messzebb kerül tőlem. Nem értem, mért sírok. Már nem lobogott köztünk a tűz, már nem voltunk boldogok, logikus, hogy elváltunk. Csupán esélyt adtunk ezzel magunknak valami jobbra. Szinte sosem veszekedtünk. Voltak vitáink ugyan, de általában meg tudtunk beszélni mindent. Azonban mostanra elfelejtettük, hogyan kell beszélgetni. Más dolgok kötöttek le minket, és nem törődtünk a kapcsolatunkkal. Hagytuk kihűlni. Nem harcoltunk érte, és erre csak most jöttem rá. Régen együtt voltunk erősek. De óvatlanságunk miatt eltávolodtunk. És emiatt csak annyit tettünk, hogy arrébb álltunk közömbösen. Ez olyan semmilyen. Nem méltó hozzánk.

Szaladni kezdtem, és a nevét kiabáltam. Megállt, felém fordult, és letörten nézett vissza. Rámosolyogtam. Hasonlóképp kezdődött a szerelmünk: mosollyal. Bámult rám, mintha még sosem látott volna így. Hozzásimítottam a kezem az arcához. Sóhajtott. Megenyhült a tekintete. Azt hiszem, az ösztöneim vezéreltek, mikor átöleltem, és azt suttogtam: „Nagyon szerettelek. És úgy gondolom, mindig szeretni foglak.” A tarkómra csúszott a keze, és a hajamba csókolt. A hónapokkal ezelőtti „mi” képe derengett fel bennem. Tökéletes befejezés, tökéletes búcsúzás.

Eltelt egy hónap. Újra randizok. Órákon át képesek vagyunk beszélgetni a pasival. Le se lehet lőni minket. Azért vannak köztünk csendek is, kellemes csendek. Rengeteget bohóckodunk, és addig nevetünk, míg a hasunk meg nem fájdul, és még tovább. Teljesen egy hullámhosszon vagyunk. Az exemmel is jól kijön. Még szép is lenne, ha nem bírná elviselni saját magát.